Kilátás a visegrádi hegyekre a Boldog Özséb kilátóból
A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
A túra útvonala a Google Térképen
A TÚRA JELLEMZŐI
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 18,65 km (turista GPS-sel mérve)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 694/1030 m (turista GPS-sel mérve)
- Nehézség: 7/10 (Egész napos gyalogtúra átlagos szintemelkedéssel. A mostani havas útviszonyok mellett 8/10.)
- Kilátások: 10/10 (Kilátás a Fekete-kő kilátópontjáról, a Boldog Özséb kilátóból és a Panoráma út több pontjáról)
- Jelzettség a túra időpontjában az érintett jelzések sorrendjében:
- A piros sáv jelzések felfestése nagyon jó (9/10), még behavazott fatörzsek esetén is látható elég jelzés a tájékozódáshoz.
- A zöld kereszt jelzése felfestése Dobogókő és a Két-bükkfa nyereg között közepes (5/10), kicsit ritkás, nagyon figyelmesen haladva követhető. A Két-bükkfa-nyereg és a Pilis nyereg között nagyon jó (9/10), eltévedés nélkül könnyen követhető.
- A zöld sáv jelzések felfestése közepesnél jobb, de kicsit ritkás (6/10), figyelmesen haladva követhető. Elágazásoknál jól fel van festve a követendő útvonal.
- A Fekete-kőhöz és a Boldog Özséb kilátóhoz vezető zöld háromszög jelzések felfestése nagyon jó (9/10). Eltévedés nélkül követhető még havas fatörzsek esetén is.
- A zöld forrás, a zöld és piros barlang jelzések felfestése ritkás, nehezen követhető (4/10), szerencsére a jól kijárt gyalogútjukat nehéz eltéveszteni.
A megtett távolság és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
Megjegyzés:
A Fekete-kő kilátópontja a Két-bükkfa-nyeregtől húsz perces sétával elérhető a zöld kereszt és zöld háromszög jelzéseket követve
A Boldog Özséb kilátó a Két-bükkfa-nyeregből körülbelül 5 km-es kényelmes sétával érhető el a volt légvédelmi támaszpont aszfaltos erdei útján
Figyelem:
A Két-bükkfa-nyereg kis parkolója gyorsan megtelik hétvégéken, máshol megállni az autóval pedig nem ajánlott a Pilisszentkereszt és Dobogókő közötti kanyargós, nem túl széles országút szélén.
TÚRALEÍRÁS
Még csak november vége van, azonban most péntekre virradóan egy atlanti ciklon meghozta az első idei havat, nálunk Budafokon is esett vagy öt centinyi belőle, de az időjárási oldalak szerint a Budapest környéki hegyekben egyes helyeken akár a tíz centimétert is meghaladhatta a vastagsága. Akkor pedig ezen a hétvégén túrázni fogok és persze a könyékünkön található legmagasabb hegyek között, mivel ott nagyobb a hó és tovább is megmarad, mint az alacsonyabb fekvésű helyeken! Ehhez pedig nem is kell messzi utazni, elég csak felmenni Dobogókőre.
Szombaton reggel eléggé korán indultam otthonról, a fél hatos 250-es busszal bumliztam le Kelenvölgybe, aztán 41-es tujára váltva egészen a Batthyány térig elcsattogtam vele, ahol még épp elkaptam egy Szentendre felé induló HÉV-et. Már reggel hétre Pomázon voltam vele, itt még volt vagy húsz percem a Dobogókőre induló buszig, ezt az időt az eget kémlelve és a mobilommal az időjárási oldalak előrejelzéseit böngészve töltöttem el.
Napkeltekor még csak változóan felhős volt az ég Pomázon, de délelőttre egy keskeny felhősáv átvonulását jósolták az időjárási oldalak gyenge havazással, aztán a felhőket egy érkező erős hidegfront fogja majd elsöpörni dél körül. Szóval ha a hótaposáson kívül a kilátásokban is gyönyörködni szeretnék, akkor kora délutánra kellene megérkezni valamilyen szép kilátópontra! Jó, akkor úgy kanyarítom majd a túrát, hogy egy óra, fél kettő felé érkezzek a Pilis-tetőn álló Boldog Özséb kilátóhoz!
A 7:18-kor Dobogókőre induló buszon alig voltunk néhányan utasok, rajtam kívül két negyvenes hölgy és egy még nálam is idősebb úr képviselte a hátizsákos túrázókat, a többiek pedig még leszálltak Pomázon és Kiskovácsiban. Én Pilisszentkereszten léptem le a helyköziről arra gondolva, hogy bemelegítésként talán fel kellene kapaszkodnom Dobogókőre. A jó háromszáz méter szintemelkedés aztán garantálja majd, hogy egy kicsit ki is melegedjek ezen a fagypont körüli hőmérsékletű reggelen.
Változóan felhős volt az ég, amikor megérkeztem Pilisszentkeresztre
Budapesten és Pomázon már csak foltokban volt hó, de itt, majdnem kétszáz méterrel magasabban jó tízcentis hóréteg fogadott, mi lesz hát még magasabban, a hatszáz méternél is magasabb csúcsokon? Gyorsan felfűztem a fényképezőgép tokját a derékszíjamra, indítottam a turista GPS-em, aztán bele is vágtam a túrába, ugyanis az addigi változóan felhős, napos idő helyett hirtelen felhők érkeztek, szállingózni kezdett a hó és mintha a hőmérséklet is lejjebb szállt volna pár fokkal.
A Cserfa utca meredek kaptatóján hagytam magam mögött Pilisszentkeresztet a piros sáv jelzéseket követve, ezek majd felvezetnek Dobogókőig. Egyre magasabb fokozatba kapcsoló hóesésben értem el az utolsó házakat, itt körülnézve már mélyen alattam terültek el a falu házai. Persze a község túlsó oldalán álló Pilis-tető oldala is felhőben volt már és tisztán látszott, hogy pár perc múlva én belemerülök majd a kapaszkodás közben az alacsonyan járó felhőkbe!
Az erdőben masszív, 12-15 centis hótakaró fogadott, áldottam az eszem, hogy még a buszon felvettem a kamáslikat, így legalább nem fog majd elázni a hóban való gázolás közben a nadrágom. A nyomokból ítélve talán hárman-négyen járhattak ezen az úton előttem, de nem ma reggel, még talán pénteken napközben, ugyanis már eléggé belepte azokat az időközben leesett hó. Egy ideig kísérletezgettem azzal, hogy az előttem ezen az úton járók nyomaiba lépegessek, de eléggé kimerítő volt pár centivel nagyobbakat lépni a megszokottnál, ezért egy idő után feladtam a próbálkozást és inkább a hóban való törtetést választottam. Persze ez sem volt éppen pihentető, de legalább a megszokott lépteimmel haladhattam.
Lassan ködössé vált körülöttem az erdő, elértem hát a felhőket. Rápillantottam a GPS kijelzőjére: ekkor jártam úgy ötszáz méter magasan, tehát a kapaszkodó harmadát már magam mögött tudhattam! Kiábrándítóan kopár végvágott erdőfolt mellett vitt el az utam, már elhordták innen a fatörzseket és a vastagabb ágakat, csak a vékony gallyak maradtak a lánctalpas erdőgazdasági járművek által jól feltúrt talajon. Tudom persze, hogy ez az erdők sorsa: egy korábbi tarvágás helyén felcseperedik az új erdő, az évtizedek alatt az ujjnyi vastag törzsű fácskák akkorára nőnek, hogy átölelve őket nem ér össze a két kezem, de sorsuk mindig a kivágás, hogy új erdő sarjadjon megint a helyükön! Szóval az eszemmel tudom ezt, csak a szívem nem akarja ezt elfogadni sohasem!
A Fagyoskatona után értem fel a Dobogókő hátára, a kapaszkodó kicsit engedett a meredekségéből, végül már csak egy kellemes erdőjárássá vált a korábbi kemény kapaszkodó. A ködbe vesző erdőt figyelgettem és arra gondoltam, mennyire vakon megbízom az előttem itt jártak döntéseiben, amikor követem a fák között kanyargó nyomaikat! Megfogadtam, hogy ezentúl figyelem a fákon a jelzéseket, de bizony alaposan meregetnem kellett a szemem, hogy észrevegyek néhány, a behavazott fatörzseken rejtőző jelzést! Ahogy megítélhettem, a nyomok pontosan követték a fák között kanyargó, de most a mély hóba belevesző túraösvényt!
Aztán lassan elértem Dobogókő beépített területét, feltűntek előttem az első kerítések és víkendházak, a jelzéseket és a nyomokat követve rátértem a Pihenő sétány már hókotróval nagyjából a vastag hótól megszabadított utcájára és felsétáltam rajta a még szinte néptelen autóparkolóig. Gondoltam, megiszom egy pohár forralt bort a Matyi büfénél, de még nem nyitott ki. Nem baj, több is veszett Mohácsnál, így aztán felballagtam a turistaház mögötti kilátóteraszhoz. Persze itt is feneketlen köd fogadott, szinte az orromig sem láttam, ki sem mentem a korlátig, hiszen ugyan mit láthattam volna onnan? Pár szót váltottam azzal a párral, akik mégis kíváncsiak voltak arra, milyen onnan a kilátás, aztán indultam is tovább.
Rá is fordultam a gerincen futó sétányra, hát kik jöttek néhány lépés után szembe velem? Az a két hölgy, akik még a buszon maradtak, amikor leszálltam alig több mint egy órával ezelőtt Pilisszentkereszten! Ők mostanra már végigjárták Dobogókőt, még a Rezső kilátóba is elsétáltak - természetesen az a kilátópont is ködben volt -, és most indulnak tovább Pilisszentlászló felé. Pár szót váltottam velük is, aztán mentünk tovább az utunkon.
Persze most nem tettem meg a Rezső kilátóba vezető letérést, úgysem láttam volna onnan semmit, végigoldalaztam hát a zöld kereszt jelzéseket követve az üdülők, szállók, víkendházak hátsó kerítései mentén és közben azon merengtem, hogy megváltozott az erdő alig két hét alatt! A kettővel ez előtti túrámon innen indultam Dobogókőről, hogy elsétáljak Esztergomig és akkor pont ugyanezen a turistaúton jártam, mint most. Akkor a sárguló, vörösödő őszi lombok alatt gázoltam a zizegő avarban, most pedig bokán felül érő szinte szűz hóban törtettem a kopár fák között! A mondás szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, hát ez igaz az erdőkre is: nem lehet kétszer ugyanabba az erdőbe belépni!
Itt sem járhattak sokan előttem, két-három nyom vezetett kanyarogva a fák között, egy ideig keresgéltem a zöld kereszt jelzéseket a fákon, de miután láttam, hogy követik a lábnyomok a felfestett jelzéseket, vakon megbízva az előttem itt jártakban indultam tovább. Kétszer is keresztezve az egyre forgalmasabb dobogókői országutat érkeztem meg a Két-bükkfa-nyereg útelágazásába.
Itt már javában zajlott az élet: tele volt a parkoló autókkal, gyerekek szánkóztak a volt légvédelmi támaszpont útjának végén lévő lejtőn, családok készülődtek kirándulásra és egyre újabb érkezők keresgéltek helyet az autóiknak az útelágazás háromszögének oldalain. Ahhoz képest, hogy alig egy órája Dobogókőn még a kutya nem járt rajtunk, túrázókon kívül, eléggé beindult a mozgás errefelé! Igaz, ekkor már negyed tizenegy felé járt az idő, a hétvégén nyolc óra felé kelő családok éppen mostanra érhettek fel ide, a nyeregbe. Vajon mi lesz itt egy-két óra múlva? Ugyanúgy bedugul majd a dobogókői út, mint két évvel ezelőtt, amikor egyszer errefelé jártam egy havas túrámon?
Az zöld kereszt jelzés másik, az útelágazástól továbbinduló ága sem volt túlságosan kijárt, bár itt talán már tucatnyi lábnyom is vezetett előttem a hóban. Errefelé már nem volt ködös az erdő, ez aztán el is döntötte a kérdést, hogy letérek-e a zöld kereszt jelzések ösvényéről, hogy a zöld háromszög jelzéseket követve kisétáljak a Fekete-kő kilátópontjára. Elindultam hát én is az előttem már errefelé járt pár ember útját követve, aztán ahogy közeledtem a sziklás oldalcsúcshoz, úgy tárult fel a kilátás a kopár fák között. Persze leereszkedtem egészen a hegyoldalból kinyúló sziklákig és ott le is cövekeltem pár percre.
Leláttam a pontosan alattam elterülő Pilisszentlélekre, egy kis távcsővel innen szinte minden ház udvarára be lehet tekinteni. De ez még semmi, ugyanis annyira kitisztult az idő, hogy a távoli Esztergomot és Párkányt is tisztán lehetett látni. Érdemes volt hát megtenni az ide vezető kitérőt! Itt is rengeteget fényképeztem, csak akkor indultam tovább, amikor egy nagyobb csoport érkezett a kilátópontra és csak foglaltam előlük a szűk helyet.
A zöld háromszög jelzések ösvényének másik ágán tértem vissza a zöld kereszt és az itt már hozzá csatlakozott zöld sáv jelzések útvonalára, aztán felkapaszkodtam a köves, sziklás gyalogúton a Nagy-Szoplák oldalába. Érdekes, de errefelé is csak talán féltucatnyian járhattak előttem, pedig ez a zöld sáv jelzésű gyalogút vezet fel a Pilis-tető csúcsára, a Boldog Özséb kilátóhoz! De aztán rájöttem pár perc múlva, amikor a gyalogút a volt légvédelmi bázisra vezető keskeny erdei aszfaltút mellé fordult egy rövid szakaszon, hogy a kirándulók zöme azon az úton megy fel a kilátóhoz. Nyilván, hiszen rövidebb is, meg nem kell jelzéseket sem keresgélni a fákon, hiszen csak végig kell sétálni a behavazott úton!
Én azonban maradtam a gyalogúton és ahogy ballagtam a hóban a Pilis-tető hullámzó, gyengén, de folyamatosan emelkedő hátán a tető felé, azt vettem észre, hogy feltámadt a szél, egyre erősebben rázta felettem a kopasz faágakat, én pedig egyre sűrűbben kapom a fejemre az égi áldást, pontosabban az ágakról lepotyogó havat! Fejemre rántottam hát az anorákom kapucniját és az eget bámulva indultam tovább. A viharos szél kezdte felszaggatni az addig zárt felhőtakarót, tépett felhőpamacsok nyargaltak át az égen, aztán kisütött végre a nap is.
Vakítóan felragyogott a hó, hirtelen árnyéka lett mindennek, az addig szürke égbolt pedig pár perc alatt kitisztulva mélykéken borult rá az erdőre. Ez aztán a gyors változás! Épp időben jött, ugyanis már közel jártam a hegytetőhöz! Hamarosan el is értem a csúcs alatti hatalmas rétet és a zöld háromszög jelzéseket követve indultam tovább a hegytető felé. Eddig csak hallottam a szelet, ahogy rázta a fák ágait, de fenn a tetőn aztán a volt légvédelmi támaszpont betonsilói között már szabadon tombolt a szél. Kisebb hófúvásban araszoltam el a csúcson álló kilátóig, aztán a csigalépcső hetvenöt lépcsőfokán felkapaszkodva a körteraszon éreztem csak meg a szél igazi erejét!
A magasan a fakoronák fölé nyúló teraszon szinte nem lehetett megmaradni. A fényképezőgépet a nyakamba akasztottam, nehogy kitépje a vihar a kezemből, aztán a szélre ráfeküdve próbáltam pár képet készíteni a kilátásról. Egyáltalán nem voltam ott meggyőződve arról, hogy sikerültek-e a fotók, hiszen keményen ráncigált engem is és a fényképezőgépet is a gyors rohamokkal támadó orkánerejű szél, de szerencsére jó a gépem képstabilizátora, így aztán nem volt semmi probléma.
A viharos szél szinte minden párát és szmötyit elfújt a levegőből, szokatlan távlatok nyíltak, nem csak a környéket lehetett tisztán látni, de Dobogókő felett feltűntek a Börzsöny csúcsai is, a távoli Budapestet is jól látható volt a messzeségben. A fényképezéshez sajnos le kellett vennem a kesztyűim, így viszont néhány perc alatt egészen elgémberedtek az ujjaim a hideg szélben, szóba sem jöhetett, hogy a mobilom elővéve azzal is készítsek pár képet, aztán bejelentkezzek a blog facebook oldalára! Le is menekültem néhány perc után a toronyból, aztán a fél-szélárnyékában telepedtem le egy padon.
Mivel a viharos szél tisztára söpörte az egyik padot, erre raktam rá a polifoam ülőkém és ezen a túrán először megültem pár percig. Megettem az egyik kiflim, ittam rá a jéghidegre hűlt szörpömből, aztán indultam is tovább, ugyanis nem lehetett sokáig bírni a csúcson a szél tombolását! Visszamenekülve a zöld háromszög jelzéseket követve a zöld sáv jelzés erdei gyalogútjára már egy-két perc alatt elértem a Pilis-tető szélvédett délkeleti oldalát, ahol a Pilis-szerpentin (más néven Panoráma út) ereszkedik le a gerincélcet követve a hegyről.
Egy pillanat alatt teljesen elült a szél, végre érezni lehetett a vakítóan sütő november végi nap erejét! Az anorákom zipzárját lehúzva élveztem a késő őszi napsütést, miközben a szerpentin hajtűkanyarjain ereszkedtem egyre lejjebb a hegyoldalban. Elérve az első kilátópontot gyönyörködtem néhány percet a panorámában, ez jóval szűkebb volt persze, mint amely a kilátóból nyílt, de legalább nem ráncigált a viharos szél. Erről a pontról már csak délkelet felé, a Pilis-gerincre és a Pilisvörösvári-medencére nyílt kilátás, de ez is csodálatos volt!
Aztán a szerpentinen egyre lejjebb ereszkedve a kilátás is egyre kisebb lett, bár a Szent László kúpján megállva pár percre még alaposan megnéztem Pilisszántó buszfordulóját. Oda fogok leérni alig több mint fél óra múlva! De ekkor már kettő felé ballagott az idő, lassan alkonyodni kezdett és már épp indulni készültem, amikor egy kiránduló pár érkezett fel a kilátópontra. Meglepődtem, amikor kérdezték, hogy milyen messze van még a kilátó, mert már milyen sokat jöttek Pilisszántóról és sehol sincs még! Kicsit elcsodálkoztak, amikor mondtam, hogy még erősen kilépve is legalább fél óra és ha fenn még nézelődni is akarnak, akkor már csak sötétben érnek vissza Szántóra!
Sietve továbbindultak, én pedig a fejem csóválva folytattam az utam lefelé: az emberi felelőtlenség határtalan! Az egyre ereszkedő nap már nem világította meg a hegy délkeleti oldalát, ahová a turistaút átfordult egy idő után, szinte alkonyati homály borult rá az erdőre. Épp elhagytam az utat lezáró masszív fémsorompót, amikor egy anya-kiskamasz fiú párosa jött velem szemközt. Ők is azt kérdezték, messze van-e még a kilátó? Hát, most mit mondjak erre? Végül csak annyit javasoltam, hogy a helyükben én már nem mennék fel a hegytetőre, de az első kilátópontot elérhetik tíz perc alatt. Megígérték, hogy nem mennek tovább a Szent László kúpjánál. Akkor rendben.
Hamarosan elérve a zöld forrás jelzés ösvényének elágazását azon folytattam az utam, aztán a zöld, majd piros barlang jelzések ösvényére térve már gyorsan leértem Pilisszántó felső végére, a Sziklaszínház parkolójába. Innen már csak pár perces séta az országút szélén a buszforduló terecskéje és épp egyszerre értem a kis esővédő házikóhoz az autóbusszal. Korábban, amikor az útvonalat tervezgettem, nem hittem volna, hogy elérem a 14:45-kor Pilisvörösvárra induló helyközit, de egyrészt a havas erdei pihenőkben sem álltam meg, meg a kilátóból is hamar elzavart a szélvihar, így hát csak összejött a korábbi érkezés!
A busszal aztán gyorsan Pilisvörösvárra értem, a vonat jött tíz percen belül, azzal pedig fél négyre már a Nyugatiban voltam. Kicsit várnom kellett a buszomra Kelenföldön, de háromnegyed ötre már otthon is voltam.